Először a szegediekről hallottam, akik el kezdtek szervezetten foglalkozni a menkültek segítésével. Talán mert két volt önkéntesünk is kinn volt minden este. Hiába, büszke voltam, pedig tudtam, hogy semmi közöm az egészhez, de jól esett ismerni őket. Aztán nekiálltam gondolkodni, nyakig vagyunk a munkában, két új programot rakok éppen össze, amiből az egyik egy hét múlva indul. De nem hagy nyugodni a téma. Úgy éreztem, muszáj tennem valamit. És mennyire nem vagyok képes a "dobozon kívül gondolkodni", egy hét tellett el, mire eszembe jutott, hogy nem kell megváltanom a világot, elég, ha beállok én is önkéntesnek. Felemelő érzés volt, hogy megmondják, mit csináljak és nem nyomja a vállamat a szervezés minden felelőssége. Nagyon boldog voltam.
Gondolatban meg is veregettem kicsit a vállamat, hogy végre csinálok is valamit, nem csak elmélkedem a menekültek helyzetén. De a pályaudvarra nem mentem ki segíteni, meg akartam maradni a háttérben, mert még barátkoztam a helyzettel és a benne elfoglalt helyemmel. Így teltek a napjaim, délután bementem a boltba, vettem kenyeret, meg fogkrémet, vagy éppen mire volt szükség, vittem az elosztó állomásra és beálltam segíteni, mikor mit kellett. Pakolni, szendvicset kenni, ilyesmik.
Lassan egy hete pedig négykor kelek fel, hogy elérjem a hajnali vonatot a KÖKIn és 3-4 társammal együtt segítsem az átszállását és utaztatását a menekülteknek a Nyugati pályaudvar felé. Az első reggel nagyon izgultam; amikor megállt a vonat, akkor már meg voltam szeppenve, de "mentorom", azt mondta, meg kéne oldani és nekem kéne megoldani, mert ő nem fogja mindig a kezemet fogni.
Mosoly-mondogattam magamban, miközben elindultam az öt férfi felé, aki nagyon boldog, hogy végre rá tudott gyújtani. Elmagyaráztam nekik, kik vagyunk és miért jöttünk. Semmi reakció. Gondolkodtam, aztán eszembe jutott, hogy én is sültbolondnak nézném magam. Vettem egy mély levegőt és újból nekiálltam, kicsit már bátrabban:
"Önkéntes vagyok, azért jöttem, hogy segítsek eljutni a városközpontba a pályaudvarra. Amikor odaértünk, mindenki kap reggelit és vizet is".
Így már egyszerűbb volt. Elindultunk.
Még mindig izgulok. Arról nem beszélve, hogy fáradt vagyok már délután egykor, de ad egy hatalmas plusszt minden napomhoz a reggeli járatot várni: feladatom van és segítek ismeretleneknek, hogy kiigazodjanak abban az ijesztő dzsungelben, amiben én leszek egy kis időre az idegenvezetőjük. Ugyanúgy, ahogyan nekem is segítettek 13 éve, amikor cserediákként, teljesen elveszve bolyongtam a san franciscoi repülőtéren. (Ez a párhuzam gyakran eszembe jut).
Nem vertem sem nagydobra, de nem is titkoltam, hogy munka előtt ezzel foglalkozom.
Kaptam is érte hideget és meleget is. Bár a legtöbben csak a fejüket csóválták, a pályaudvaron néha durvábban is megnyilvánultak az elhaladó, munkába igyekvő emberek. Ma viszont, egy olyan ember kirohanását kellett elolvasnom, ami mélyen és nagyon fájt, mert tiszteltem. Múltidő. Az a véleménye, hogy mindenki hazaáruló, aki a migránsokat segíti. Adaléknak a többi hozzászólóval, hogy miért nem a magyar éhezőket támogatják, szentfazekak az önkéntesek és még sorolhatnám.
Nem vagyok hazaáruló. Magyarországon születtem, szeretem és remélem, hogy építem ezt az országot. Az alapítványunkat azért hoztam létre, hogy oktatni tudjunk olyan gyerekeket, akiknek nincsen pénze magántanárra; akik lemorzsolódnának az iskolában.
És segítek a menekülteken, ahogyan tudok. Mert erre neveltek a szüleim. Nem elfordulni kell azoktól, akik szükséget szenvednek, hanem enyhíteni a gondjukat, ha tehetjük. Egy jó szóval, egy falat kenyérrel, egy mosollyal, akármivel.
Szentfazék meg biztosan nem vagyok. Egy ember vagyok, én is vagyok ideges, kedves, hisztis (ezt egyes források szerint elég sokszor), nem emeltetek magamnak szobrot és nem iratok magamról dicshimnuszokat.
Önkéntesként pedig több, mint tíz éve különböző helyeken fordultam meg: hajléktalanok, állami gondozottak, börtön.
Ez a kijelentés, hogy hazaáruló lennék, vagy bármelyik önkéntes az lenne, aki az idejét, türelmét, lelkét beleteszi a segítésbe, mélységesen elszomorít. Miért segítünk? Ne a szentimentális filantrópiát nézzük, hanem a célt: Jussanak el minél előbb a menekültek az általuk kijelölt helyekre, ez közös érdek. Az átszállásokhoz, a megyar nyelvű papírjaikhoz pedig szükségük van önkéntesekre, akik elmagyarázzák nekik az irányokat, és valóban, adnak nekik enni egy félnapos út után és inni a 30 fokos nyári melegben. Nem kell egyet érteni azzal, amit csinálunk, nekem már az is bőségesen elég lenne, ha nem akarná senki elvitatni tőlem a hazám szeretetét.
Ezt a blogot közösen írjuk, az alapító, az elnök és vállalkozó kedvű önkénteseink. Az ötletünk az volt, hogy bemutatjuk kicsit kötetlenül, elfogultan az önkéntesség mibenlétét. Fogtok találni olyan posztokat, amik ugyanarról a rendezvényről/élménről/eseményről szólnak, csak éppen teljesen különböző szemszögekből: az alapítvány alapítója, a kuratóriumi elnök és az önkéntes hogyan és mennyire máshogyan képes megélni ugyanazt a dolgot.